Apunak lenni

Apu, apa, fater. Különböző neveket használnak ránk. A szülői lét sosem egyszerű, különösen akkor nem az, ha valaki sosem akart igazán szülő lenni, mert úgy érezte, hogy nem áll készen rá vagy nem érzett erre késztetést. De aztán mégis egy ilyen helyzetbe került és kíváncsiságból vagy például azért, mert a szíve választottja egy a gyermekeit egyedül nevelő anyuka, belevágott ebbe az igen csak komoly kalandba, amely egy életre szól.

 

 

Bármennyire is próbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot, de akaratlanul is előjött, hogy akkor én valamiféle pótapa vagyok. Azt érdekes módon a kezdetektől tudtam, hogy nem akarom és nem is tudom helyettesíteni a gyermekeim vér szerinti édesapját. Bármennyire is irigyeltem ezért a dologért, ami tudom, nagyon nem szép dolog, mégis elfogadtam, hogy az apasága megmásíthatatlan és a két gyermekem, igenis az ő sikere és ha mást nem is ért el az élete során, de rájuk büszke lehet, amíg csak él. Azt nem tudom, hogy ő hogyan érez, mert sosem beszéltünk.

 

 

Azt többször kibeszéltük, hogy érkezhettem volna előbb az életükbe, hogy velem együtt nőhettek volna fel, mint édesapjukkal. Igen, ez komoly szívfájdalmam nekem is, aki pár évvel ezelőtt nem akart apa lenni. Ebben is megváltoztattak.

A két gyermekem már nagy, fiatal felnőtt, akik próbálnak az életben boldogulni, több vagy kevesebb sikerrel. A legnehezebb nyilván az, hogy ne folyjak bele az életükbe, hagyjam, hogy ők éljék a saját életüket, ne adjak kéretlen tanácsokat, de ott legyek nekik, ha szükségük van rám - legyen szó bármiről. Feltétel nélkül. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy érezzék, ők nem a mostohagyermekeim, soha nem is tudok és tudnék úgy tekinteni rájuk, mindenben számíthatnak rám, még akkor is, ha néha muszáj nemet mondanom valamire. Legfőképpen azért, mert a saját életemet, életünket szeretném élni, nekünk is vannak terveink, programjaink.

 

A fiamnak inkább vagyok az egyik legjobb barát, haver, nagybáty, akivel kibeszélheti a munkahelyi, de akár az érzelmi dolgait, az élete kisebb és nagyobb döntéseit, akivel műszaki dolgokról elmélkedhet és mindig kifejezheti magát akár egyszerű stílusban is, mert tudja, hogy megértem a férfiúi gondolkodását, anélkül is, hogy éppen szabatosan fogalmazna. Az külön örömmel töltött el, amikor tavaly lediplomázott és ezt a hírt elsőként velünk közölte. Büszke voltam és vagyok rá, mert tudom, hogy mennyit tett érte, küzdött és nem volt egyszerű. De megcsinálta. Annak is nagyon örültem, hogy tudtam segíteni neki az első számítógépe elkészítésében, az alkatrészek összeválogatásában, az operációs rendszer telepítésében. Nagyszerű érzés volt, hogy olyan gépet kapott, amilyenre vágyott, még ha kicsit túl is léptük a keretet, de a lényeg, hogy van egy készüléke, amelyet a barátnőjével együtt nyugodtan használhatnak, bővíthető, korszerű és számos célra megfelel.

A lányom kissé vagy éppen nagyon más kategóriát jelent. Azt szokták mondani, nagyon gyorsan felismerhető, ha valaki lányos apuka (is). Kemény, de mégis megértő, következetes, de mégis a lányával szemben engedékeny, még akkor is, ha tudja, hogy nem mindig az a jó, az észszerű. Ez talán megmagyarázhatatlan és esetleg nem is kell magyarázni, ez inkább egy érzés.

 

Az biztos, hogy a mind a kettőjükre rendkívül büszke vagyok, még úgy is, hogy csak néhány éve ismerem őket. Normálisak, helyén van az eszük és a szívük egyaránt, intelligensek, a fiam jóképű, a lányom szép. Igen, néha fenékbe kellene őket billenteni, de nem azért, mert rosszak, hanem, mert bosszantóak. De ezzel is úgy vagyok, hogy fontosabb az, hogy önmaguk lehessenek, ne kelljen álarcot viselniük és felszabadult legyenek és érezzék, hogy sosem élnék vissza a bizalmukkal. Gyakorlatilag lehetnek "mi titkaink", legyen az szívügy vagy valamilyen félelmük, nem fogom kipletykálni őket, sem pedig kinevetni és sosem jutna eszembe lehülyézni őket vagy kioktatni.

 

 

Amikor tavaly a lányom közölte a költözésekor, hogy: "apu", bevallom, megkönnyeztem. Mindezt annyival indokolta, hogy az összes apafigura közül, aki volt és van az életében, én állok ilyen szempontból hozzá a legközelebb. Nem tudtam, mit reagálni, csak megköszöntem és azóta is hálás vagyok érte és könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut ez a beszélgetés. A fiam még sosem mondta ezt így ki, de voltaképpen egyiküktől sem vártam volna el és várom el sosem. Nem azért támogatom őket és vagyok mellettük, hogy megköszönjék, még, ha kétségtelenül jól is esik. Hanem azért, mert a segítőkészségem belülről fakad, nem érdekből jön és remélem, hogy ezáltal jobb és boldogabb lehet az életük, ha akár csak egy tanáccsal is segíthetem őket. Sajnos még így sem tudom őket mindentől megvédeni, bármennyire is szeretném. De, akármi is történik, ott vagyok és leszek nekik és igyekszem a legjobb tudomásom szerint segíteni, támogatni őket. S eközben még a szemöldökömet sem vonom fel és egye fene még egy közös sörözés is simán belefér. Ha ez kell a boldogságukhoz és ahhoz, hogy felvidítsam őket, akkor nosza, rajta.

A legfontosabb, hogy az ember mindig legyen ott a gyermekeinek, ha segítségre van szükségük vagy csak az örömüket akarják megosztani, kisírnák magukat a vállamon vagy beszélgetni szeretnének egy jót. Mert nem az a vörös szőnyeg a lényeg és a köszönetnyilvánításuk, nem azért csinálja az ember, hanem azért, hogy az életük része lehessen. S ezt pedig én Köszönöm nekik, mert el- és befogadtak. A kulcs az, hogy jó emberek, szeretetre méltók és büszke lehetek rájuk. Bárhol, bárki előtt és bármikor. S igen, értük, még kisebb vagy nagyobb őrültségekre is hajlandó lennék - természetesen a törvények betartása mellett. S, ha nem lenne világos a számukra: tisztelem, becsülöm és szeretem őket, úgy, ahogy vannak, s rendkívül büszke vagyok rájuk minden egyes nap.

Fotók forrása: Pinterest