1 bites társadalmat építünk?

Elbutulás. Más szóval demencia. Általában az idősek esetében használják, de a probléma az, hogy a jelenség már nem csupán a szépkorúak esetében figyelhető meg, hanem átszövi az egész Föld lakosságát. Nem állítható, hogy mindenkit érinti, de az igen, hogy egyre nagyobb méreteket ölt.

A folyamat több évtizedet ölel át. A leginkább talán az internet általános elterjedése után kezdett kibontakozni az 1990-es évek végén. Megfigyelhető volt, hogy az online szolgáltatások egyre népszerűbbé válásával a televízió kezdett háttérbe szorulni, illetve a tévéadókon sugárzott műsorok típusa és jellemzői is kezdtek megváltozni. Magyarországon, de a világ más tájain is az 1990-es évek végén nagyon népszerűek voltak a különböző kvízműsorok, vetélkedők, amelyek önfeledt szórakoztatást nyújtottak, miközben megmozgatták a játékosok és a nézők agyát is. A nyeremények egyre komolyabbak lettek, hazánkban is elérték a több tízmillió forintot.

Azután történt valami és a műsorszolgáltatók egyik pillanatról a másikra úgy döntöttek, hogy nincs többé szükség az aranytojást tojó tyúkokra. Helyette jött puki és a többiek. S puki pukizott és ő lett a "sztár", s a nép nem hogy vevő volt rá, hanem egyenesen megőrült érte. Legalább is a nép egyik fele. A másik fele meg nem értette, hogy miért kell nekünk műveltségi vetélkedők után "puki", s különben is kinek van erre igénye és miért jó ez nekünk. De nem volt mit tenni, mert a televízióadók csak ezeket a műsorokat kezdték sugározni, egyre gyakrabban, egyre változatosabb formában, de a lényeg mindig az volt. Hol volt már az Izaura javára szervezett gyűjtés és különben is kit érdekelt Izaura, az Onedin család vagy a Dallas, amikor ott volt "puki". S ő és a társai taroltak.

A folyamat pedig azóta is tart. Az egyik valóságshow immár a 10. részénél tart és még mindig ez kell a népnek. Persze miért is csodálkozunk ezen, amikor a világban már választásokat lehet nyerni és évtizedeken át hatalmon lehet maradni bizonyos szavak ismételgetésével. A nép egy részének ez tökéletesen elég, teljesen nyugodtan hajtja álomra a fejét, hiszen gondolkodni nem kell. Miért is kellene? A legfontosabb, hogy szabad például pálinkát főzni. Tény és való ez egy nagyon fontos tevékenység. Főleg azért, mert finom, másrészt segít ellazulni és ami fontosabb: elbutulni. A nép nehogy véletlenül művelődjön - bár nincs senkinek megtiltva - , nem kell félni, hogy műveltségi vetélkedőket néz, ugyanis nincsenek, van viszont puki és a pálinka. A tökéletes elbutulás felé vezető út. Az elbutított emberek ugyanis nem tesznek fel kellemetlen(né váló) kérdéseket, nem gondolkodnak, elegendők nekik az egy szóból álló mondatok és magyarázatok. A nem gondolkodó tömeg. Ennyi erővel amőbákból is állhatna vagy papucsállatkákból, bár ezzel az összehasonlítással lehet, nem kellene azokat megsérteni.

S hogy mit hozhat a jövő? Nos, szerencsére úgy tűnik, hogy az emberiség egy része igenis szeret gondolkodni, kérdéseket feltenni és válaszokat találni. Nem elégszik meg egy főváros nevének emlegetésével, hanem arra is kíváncsi, hogy miként lehetne más Földet építeni, hogyan lehetne esetleg a meglévő világot megújítani. Mert ne legyenek kétségeink: a gondolkodásra, különösen a felelősségteljes gondolkodásra és gondoskodásra hatalmas szükség van. S nem 5 év múlva, hanem már most. Az emberiség egy része sajnos Pató Pál urasan gondolkodik: "Ej, ráérünk arra még!" Pedig nagyon nem. Már most olyan célokat kellene kitűzni, hogy például 10 éven belül minden környezetszennyező járművet kitiltunk. Ehhez rendelkezésre áll a megfelelő technológia, gyártókapacitása, pénz, minden. Csak az elszántság kellene, az akarat és nem megelégedni annyival, hogy néhány százalékos célokat tűznek ki például a környezetvédelmi konferenciákon. Azok ugyanis csupán parasztvakítások, álszent intézkedések és a probléma megoldásának halogatása, eltolása. Ráadásul a mostani helyzet történelmi lehetőség lenne arra, hogy változtassunk, lépjünk, másképp alakítsuk a sorsunkat, a jövőnket. Nem, nem a gyermekeinkét, a sajátunkét. De mit várunk egy olyan világban, ahol már a home office említése hisztériahullámot vált ki az emberek egy részében, ahelyett, hogy reálisan végiggondolnák a dolgot és rájönnének, hogy az a nem normális, hogy naponta több órát utaznak a munkába és haza. Igen, a home office nagyon kellemetlen, mert szembesíti az embert bizonyos dolgokkal, például, hogy az a másik ott a férje/felesége/barátja/barátnője és még 1-2 vagy több gyermeke is van, akikkel beszélgetni kellene. A beszélgetés, szintén nem elbutult módon, pedig nem merül ki annyiban, hogy: "Mi volt ma? Semmi." A kérdés tehát az, hogy akarunk-e amőba vagy papucsállatka, vagyis 1 bites társadalomban élni vagy sem. Mert mamuszt anélkül is hordhatunk, ha nem vagyunk azok. A másik út bonyolult, nehéz: használnunk kell hozzá az agyunkat, s hallgatnunk kell a szívünkre és az érzéseinkre. Vannak, akik szerint már túl késő van. Szerintem még - mindig - nem késő. Csak elkezdeni olyan nehéz. De ez nem így van, csak azt hisszük. Magunkban, a szeretteinkben és a Földben kell hinnünk. A többi megy, mehet magától.

Végül egy érdekes cikk, amely rendkívül elgondolkodtató és jó illeszkedik a blogbejegyzésem témájához: Inkább szenvedjek a vörösen izzó fájdalomtól, mint hogy gondolkodnom kelljen!