Kiskarácsony, nagykarácsony, miért van kirúgva a lányom?

Van egy szokás, amely szerintem az egyik legundorítóbb és leginkább elítélhető dolog a világon, amikor valakit a karácsony és az új esztendő előtt néhány héttel vagy nappal bocsátanak el vagy rákényszerítik a felmondásra. Ez egy olyan kialakult szokás vagy gyakorlat, amely elsősorban Magyarországon vált divattá 1990 után. Ahogy egyre inkább a háttérbe szorult a humánus és az empatikus viselkedés, úgy omlottak össze vagy bontódtak le egyre jobban a korábbi erkölcsök és erkölcsi gátak. Így terjedt el az is, hogy novemberben vagy akár december 10-15 környékén arról tájékoztatják a dolgozót, hogy távozhat.

A kirúgás vagy felmondásra kényszerítés önmagában is egy trauma, hiszen létbizonytalanságot teremt, ráadásul hajlamos olyan érzékeseket kiváltani az érintett személyekben, hogy kételkedni kezdenek magukban és az általuk elvégzett munkában. S mindezt tetézi még az is, hogy a közelgő ünnepek alkalmával az illető nem hogy nem kap semmilyen bónuszt vagy jutalmat, hanem még ki is rúgják. Ez a lépés - különösen így becsomagolva - bármely felnőttet megroppanthatna, de még inkább igaz, ha egy olyan személyt érint, aki fiatal, mondhatjuk pályakezdő, ígéretes karrier előtt áll, tehetséges, lelkiismeretes, alázatos, imádja a munkáját, csapatban gondolkodik, a lógást és a láblógatást hírből sem ismeri, mondhatni: minden főnök ilyen alkalmazottról álmodik. Aztán kiderül, hogy mégsem.

Különösen bosszantó a helyzet, hogy ha az illető éppen az álmait próbálja megvalósítani, az első komolyabb kocsiját vásárolja meg, lakásra gyűjt és szeretné elindítani a saját kis életét. Egy elbocsátáskor amúgy is a világ omlik össze minden érintettben, hiszen gyorsan felüti a fejét az önostorozás, a kételkedés, az önbizalom romokban hever, s nagyon nehéz talpra állni. Persze, előbb vagy utóbb átlendül az ember a holtponton, de az időbe telik és nehéz kimászni a gödörből, s főleg utána nehéz újra bízni - a munkáltatókban és önmagunkban is. Persze muszáj, de akkor is. Az persze kérdéses, hogy milyen sebeket el szenved közben az ember és hogy azok a sebek átalakulnak-e tapasztalatokká, behegednek vagy megmaradnak örök fájdalmas pontoknak.

A karácsony előtti kirúgásokat én undorítónak tartom és büntetném, mint emberi méltóság elleni bűncselekményt. Mindegy, hogy 20 vagy 50 éves ember szenved el egy ilyen megaláztatást, egyikük sem érdemli meg. Akkor sem, ha kiválóan végezte a munkáját és akkor sem, ha pocsékul. Azt, aki ezt a módszert "felfedezte", majd először alkalmazni kezdte történelmi szégyenpadra kellene ültetni. Mindez egyelőre csak álom, de remélem, megérjük még azt, hogy az ilyen embertelen módszerek, amelyek létjogosultságát és alkalmazását semmi sem indokolhatja, örökre eltűnnek a világból.