Eltűnő apai példaképek

 

Az elmúlt három esztendő nagyon furcsán telt. Elveszítettem ugyanis három hozzám közeli embert. Mindannyian férfiak voltak, így elmondható, hogy a férfiminták szétfoszlottak az életemben és annak esélye is, hogy utólag elmélyítsük a kapcsolatainkat.

Az első a mostohaapám, akivel furcsa volt a viszonyuk. A maga módján szeretett, igyekezett a megfelelő irányba terelgetni, tanítgatni, de például - miközben szerette volna, hogy egyetemi diplomám legyen, - a tanulmányaimat nem támogatta abba az irányba és folyamatosan úgy éreztem: a saját céljaira akart használni. Ő leginkább valamiféle testőrnek akart, aki vigyáz rá és az anyámra. Ő elhunyt 2020 szeptemberében. Egy magányos farkas típus volt, aki a saját kis szabadságharcát vívta és ebbe - anyám mellett - nem fért volna bele egy gyermek. Ezt, amikor elváltak útjaink, meg is mondtam neki. Anyám őt választotta - helyettem.

A mostohaapám egyébként úgy került a képbe, hogy édesapám mindössze néhány hónap után elvált édesanyámtól, amikor én 2-3 éves lehettem. Édesapám egy igazi szakember volt, lakatos, aki folyamatosan képezte magát. Már a honvédségnél is. Volt mentős, majd önkéntes tűzoltó, kazánkezelő és még ki tudja, micsoda. Amennyiben vele élhetek, biztos, hogy belőlem is kihozott volna egy szakembert - vagy többet. De ez nem adatott meg se neki, se nekem. Őt, hosszú ideig én sem kerestem, ezt a mai napig fájlalom, és ő sem keresett engem, élete végén, még le is tagadott, hogy aztán mégis elismerje: van egy fia. Őt a koronavírus és annak szövődményei vitték el tavaly nyáron - mielőtt segíthettünk volna neki.

A harmadik veszteség idén történt: a nagyapám. Nem a vér szerinti. Az apai és az anyai nagyapám már korábban eltávozott, az anyai távozott előbb, az apai később. Ez a Nagyapám a párom édesapja. Ő vele is nagyon furcsa volt a viszonyunk. Eleinte éreztem, hogy méregetett, tudni akarta, hogy milyen ember az, akivel a legidősebb lánya - a vártnál sokkal hosszabb idő után - összekerült. Kimondva-kimondatlanul is bizonyítanom kellett neki, mindenben. Ugyanakkor nagyon tiszteltem és úgy éreztem, ő is engem. Nem becézgetett, nem egy -ka voltam neki, hanem a nevemen szólított és látta, hogy igyekszem egy tőlem teljesen idegen környezetben megállni a helyemet - hol több, hol kevesebb sikerrel. Idővel felfedezte az erényeimet és kezdett talán elismerni is. Rövid idő alatt jó, sőt, nagyon jó viszonyba kerültünk, amelyet a kölcsönös tisztelet jellemzett. Az ő eltávozása viselt meg a legjobban, hiszen napi viszonyban voltunk és őt tekintettem igazán nem csupán a Nagyapámnak, de bizonyos szempontból Apámnak is.

Mindenesetre nagyon furcsa volt és meg is viselt, hogy az apai példaképek távoztak el az életemből. Pont azok, akiket az ember Félistennek, Elnyűhetetleneknek és Ikonoknak tekintett. S talán éppen ezért értékelődött fel a velük töltött rövidebb vagy hosszabb idő. S pont ezért hiányoznak annyira és esne jól velük csak egy közös sörivás is, tartson akár csupán 5 percig is.

Ezek azok a dolgok, amelyek többek között senkinek sincsenek a homlokára írva, mégis magával cipeli élete során. S ezek azok a terhek, amelyeket nem mi kértünk magunknak. Az ember egyébként nem is a terhet kifogásolja, hanem annak ráosztásának a módját és az ÉLET szemétségeit. A rosszat elfogadjuk, de az "ahogy az az életünkbe beszivárog", azt nem. S soha nem is fogja. Hiába éljük túl, van, amiben nem alkuszunk.